Gyenge vagyok. Tele olyan emlékkel, amiket hátra kéne hagyni, ki kellene gyomlálni magamból, és végre megtenni azt, amit már régóta halogatok.
Miatta elhagytam az országot, a munkámat, a barátaimat, mindent és mindenkit másodlagosnak tartottam azért, mert azt mondta, amit tőlem kap még nem kapta meg senkitől. Azért mert családi érzést tudok neki nyújtani. Azért mert amikor nálunk vagyunk, otthon érzi magát, és mert a családom a legtermészetesebb dolognak tartja, hogy a meleg fiúk barátja ugyanolyan családtag, mint a heteró fiúk barátnője. Azért, mert a bigott katolikus apám érkezésekor kezet fog vele és öleléssel üdvözli, mint bármely más családtagot.
Hogy miért szerettem belé nem tudom, de négy év elég ahhoz, hogy az élet ezer szálon egymáshoz fűzzön két embert. A ciki csak az, amikor felismered, hogy téged ugyan ezer szál köt hozzá, de fordítva ez már nem biztos, hogy igaz. Hát mi most itt tartunk. Hamar elfelejtette mit jelent az családtagnak lenni, mit jelent az egymásrét felelősséggel tartozni, csak a kurva HIV fertőzését nem akarja átadni nekem, mert az rossz dolog. Azután megpecsételődik az ember. Azután már egy amúgy is félredobott társadalmi osztály rongya lesz – gondolja ő, akiket a lenézettek között is lenéznek. A lelki terror az persze nem számít. Mert arra majd nem kell a szaros gyógyszereket szedni. Azt hiszem, csak magamat hibáztathatom. Miért nem voltam elég okos ahhoz, hogy lássam azt, ami teljesen nyilvánvaló volt: igen ők nem véletlenül HIV+ emberek. És nem azért azok, mert „nem vigyáztak eléggé” – mondják ők – hanem mert a monogámia és az önmegtartóztatás nem kenyerük! Ő ezt soha nem fogadta el tőlem. Azt hiszem meg is bántottam egyszer. Azzal, hogy dühömben a fejéhez vágtam azt, amit nem lett volna szabad: azt, hogy ő fertőzött.
De erről már felesleges beszélni. Elköltöztünk egy olyan helyre, ahol az emberek sokkal hidegebbek. Egy olyan helyre, ahol persze már tudja mindenki: attól, hogy valaki pozitív még nem selejt áru, akit kukába kell dobni, mert értéktelen. Azért, mert ahol mi élünk, a világ legtermészetesebb dolga, hogy az emberek a szexet mindennapi örömforrásra használják… Én is belementem ilyen játékokba, mert ez volt otthon az elvárás. Konkrétan megmondta: „Nekem kell más is. Ha jössz hát te is ott leszel, ha nem hát úgy is jó.” Mit tehettem – én kis hülye – hát mentem vele. Aztán szex közben persze az a harmadik is vágyott ölelésre, csókra, szeretetre és ő persze megadta neki. Azt hittem ott rögtön megpukkadok, majd szétvetett a féltékenység.
Mára egy kifacsart lelkű, megtépázott, megrugdosott szerencsétlen kis hülyének érzem magam, aki nem volt képes az elején azt mondani, hogy elég és elhagylak. Egy kis féltékeny nyomorult vagyok most, aki minden este azt lesi, hogy az ember akit párjának nevez, vajon ki után kajtat a neten…
Miatta elhagytam az országot, a munkámat, a barátaimat, mindent és mindenkit másodlagosnak tartottam azért, mert azt mondta, amit tőlem kap még nem kapta meg senkitől. Azért mert családi érzést tudok neki nyújtani. Azért mert amikor nálunk vagyunk, otthon érzi magát, és mert a családom a legtermészetesebb dolognak tartja, hogy a meleg fiúk barátja ugyanolyan családtag, mint a heteró fiúk barátnője. Azért, mert a bigott katolikus apám érkezésekor kezet fog vele és öleléssel üdvözli, mint bármely más családtagot.
Hogy miért szerettem belé nem tudom, de négy év elég ahhoz, hogy az élet ezer szálon egymáshoz fűzzön két embert. A ciki csak az, amikor felismered, hogy téged ugyan ezer szál köt hozzá, de fordítva ez már nem biztos, hogy igaz. Hát mi most itt tartunk. Hamar elfelejtette mit jelent az családtagnak lenni, mit jelent az egymásrét felelősséggel tartozni, csak a kurva HIV fertőzését nem akarja átadni nekem, mert az rossz dolog. Azután megpecsételődik az ember. Azután már egy amúgy is félredobott társadalmi osztály rongya lesz – gondolja ő, akiket a lenézettek között is lenéznek. A lelki terror az persze nem számít. Mert arra majd nem kell a szaros gyógyszereket szedni. Azt hiszem, csak magamat hibáztathatom. Miért nem voltam elég okos ahhoz, hogy lássam azt, ami teljesen nyilvánvaló volt: igen ők nem véletlenül HIV+ emberek. És nem azért azok, mert „nem vigyáztak eléggé” – mondják ők – hanem mert a monogámia és az önmegtartóztatás nem kenyerük! Ő ezt soha nem fogadta el tőlem. Azt hiszem meg is bántottam egyszer. Azzal, hogy dühömben a fejéhez vágtam azt, amit nem lett volna szabad: azt, hogy ő fertőzött.
De erről már felesleges beszélni. Elköltöztünk egy olyan helyre, ahol az emberek sokkal hidegebbek. Egy olyan helyre, ahol persze már tudja mindenki: attól, hogy valaki pozitív még nem selejt áru, akit kukába kell dobni, mert értéktelen. Azért, mert ahol mi élünk, a világ legtermészetesebb dolga, hogy az emberek a szexet mindennapi örömforrásra használják… Én is belementem ilyen játékokba, mert ez volt otthon az elvárás. Konkrétan megmondta: „Nekem kell más is. Ha jössz hát te is ott leszel, ha nem hát úgy is jó.” Mit tehettem – én kis hülye – hát mentem vele. Aztán szex közben persze az a harmadik is vágyott ölelésre, csókra, szeretetre és ő persze megadta neki. Azt hittem ott rögtön megpukkadok, majd szétvetett a féltékenység.
Mára egy kifacsart lelkű, megtépázott, megrugdosott szerencsétlen kis hülyének érzem magam, aki nem volt képes az elején azt mondani, hogy elég és elhagylak. Egy kis féltékeny nyomorult vagyok most, aki minden este azt lesi, hogy az ember akit párjának nevez, vajon ki után kajtat a neten…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése